Lélekmorzsák...

Miért hagyjuk , hogy az életünk ilyen gyorsan szaladjon,

Hogy mellettünk villámlóan elrohanjon?

Miért hagyjuk, hogy elvakítson a vagyon?

Nem  tudunk örülni csak úgy, nagyon,

Pedig élvezhetnénk a csúszkálást a havon,

Ahogy egy csónakban ringatózva halat fogunk a tavon.

Amikor szerelembe esünk egy csodás tavaszi napon,

Hasunkat süttetve, elnyújtózva a homokon.

Énekelve szaladni a smaragd zöld pázsiton,

Hagyni, hogy a felismerés vágjon minket nyakon.

Csak követni valakit odaadóan, vakon,

Az elenyészett időt figyelni a falon.

 

És tudni, hogy elveszik mindez, hogyha hagyom…

- by me -

A legnehezebb a felismerés után az, hogy ezt meg is tudd tenni!
Addig is nehéz eljutni, hogy az ember beismerje valami nem jó, mert mindenhol azt halljuk, látjuk, belénk sulykolják az emberbe, hogy van, aki tökéletes, akinek mindene megvan, aki mindig úgy néz kint, mint akit skatulyából húztak elő, mindig boldog. Közben ez nem igaz, ilyen nincsen!
Nehéz változtatni azon, hogy ne a külvilágnak akarjunk megfelelni, hanem önmagunknak. Ezt pedig akkor nagyon nehéz megvalósítani, amikor az ember lelkében zűr támad. Ezt leküzdeni soha sem nagy világmegváltó tervekkel lehet. Pusztán az egyik délután, amikor a kávéd kiloccsan a kőre, hirtelen annyit mondasz magadnak, hogy elég ezt megváltoztatom.
Eleinte inkább a kényszer fog előre vinni, hogy ne süllyedj megint apátiába, tudj örülni apróságoknak!
Szánj időt magadra, legyél egyedül! Olvass, ha jól esik falj csokit, és ne érdekeljen, hogy ki, mit gondol!
Aztán néha amihez semmi kedved sincsen, azt is csináld meg!
Utána meg egyszer csak jobb lesz. Az emberek is észre fogják venni rajtad! Új kapcsolatokat alakítasz ki, és visszatalálsz önmagadhoz.
A nagy szerelem pedig nálam csak úgy jött. Nem hirtelen, hanem fokozatosan, még a régit sajnáltam, és közben nehezen vettem észre, hogy milyen rossz társaság vagyok.
Aztán jön valaki, aki majd elfogad olyannak, amilyen vagy, és úgy szeret, és ez a valaki majd nem akar megváltoztatni, nem vág a fejedhez semmit, csak tudni fogod, hogy kellesz neki!
Viszont, hogy észre vegyenek kell az, hogy ne a saját árnyékodként mászkálj a világban, hanem vállald, aki vagy és amilyen vagy, és ne akard ezt megváltoztatni!

Van erre egy jó idézetem:
"Görcsösen erőlködünk, hogy valóra váltsuk az álmainkat: mindazt, amiről azt gondoljuk, hogy jobbá teszi az életünket. Hajszoljuk a pénzt, a népszerűséget, a hírnevet, közben elveszítünk mindent, ami igazán fontos: az egyszerű dolgokat, a társaságot, a családot, a szeretetet. Mindazt, amit valószínűleg már megszereztünk."

Délelőttönként a munka előtt semmire nem tudom rászánni magam. Ma még csak: szendvics, kávé és tea... na meg az internet. Itt gubbasztok a gép előtt már két órája. Ébresztő: fél 8 után hívott reggel  Mr. K. ...

A hangja az átdolgozott éjszaka ellenére vidám volt és friss. Ahogy huncutul beleköszönt a telefonba ellentétben az én álmos morgásommal, két dolog jutott eszembe. Egyik hogy én aludhattam éjszaka és mégis nyűgösen kelek, és lelkiismeretfurdalásom támadt amiatt, hogy ő egész éjszaka dolgozott ma is azért, hogy együtt lehessünk majd hétvégén, de persze azért nagyon örültem annak, hogy hallom a hangját, mert tegnap lefekvés óta azután sóvárogtam. Hétközbn csak a telefon és az internet köt minket össze.

A másik gondolatom pedig egyből az volt, hogy mennyire kívánom. Eszembejutottak a hétvégi szeretkezéseink, és libabőrös lettem... Olyan huncut hangon szólt, hogy nem tehetek róla, de ez volt az első gondolataim egyike.

Sosem éreztem még ilyet senki iránt, csak azt hittem... Vele minden jó, és alig várom, hogy minden reggel végre mellete ébredhessek. Tudom, hogy ez olyan sablonos mondat, de így van...

Olyan jó érzés, amikor Asszonykámnak hív, és közli: "Nekem van a legjobb Asszonykám, nem is kívánhatnék jobbat!" Eygszerű léleknek hívja magát, szerinte könnyű boldoggá tenni: gondoskodás, szeretet, étel, amerikai foci, sör és szeretkezés... természetesen velem.

Azon gondolkoztam már sokszor, hogy vajon tényleg ő egy egyszerű lélek és ennyi, ilyen könyű lenne minden. Mert ott vannak a karrierhajhászok, a pénzéhesek, az exhibicionisták, satöbbi, satöbbi...
Vagy pont ők az egyszerűek, és mi vagyunk akik hisszük magunkról, hogy egyszerűek vagyunk.

Találónak tartom a ma olvasott gondolatot erre is: "Illúzió-e az élet vagy sem?"...

Kicsit kiegészítve, és válaszolva általam, az a helyes illúzió az életünkre, amelyikbe mi ringatjuk magunkat, vagy amelyikbe más ember? Van / vannak egyáltalán helyes illúzió / illúziók mindenki számára?

Helyes, amit én érzek? Én annak érzem...

Elment dolgozni, én pedig egyedül vagyok itthon.
Nem tudok aludni, hiányzik is meg gondolkozom.

Próbálok arról írni, hogy milyen csodálatos Vele minden, de az az igazság, hogy a jó dolgokról valahogy nehezebb írni, legalábbis számomra. Nem érzem elég színvonalasnak azt, ahogyan most írok... talán majd újra visszatalálok ahhoz a hanghoz, ami számomra is kielégítő lesz.
Napok óta csak annyira jutottam el az írásban, hogy ültem a vibráló monitor előtt, és vártam, hogy jöjjenek a magvas gondolatok, de semmi... Közben pedig szétfeszít az az érzés, hogy írnom kell...

Ha pedig nem a blog üres képernyőjét bámulom, akkor az álláshirdetéseket bújom. Persze ha találok is valamit, akkor általában arra sem méltatnak, hogy válaszoljanak, nem hogy interjúra hívjanak.
"Ez van, ezt kell szeretni!" - mondják...

Persze azért nem kesergek, tudom, hogy keresgélni kell, előbb-utóbb akad valami, csak a kérdés, hogy megfelel-e?! Persze mehetnék külföldre is, ami egyszerre vonz és taszít is... Legtöbbször azt kérdezem magamtól, hogy ott vajon jobb lenne-e?

Tegnap voltam nyelvvizsgázni, mert egy írásbeli nyelvvizsgám még hiányzik ahhoz, hogy kezembe vegyem a diplomámat. Egy papírral kiszúrták a szememet, ami még annyit sem ér, mint a diploma, pedig az sem ér semmit se. De mondjuk az is érdekelne, hogy egy magyar szakos végzettséghez miért kell két nyelvvizsga? Majd ha egyszer netalán tanítani fogok, akkor Petőfi életét németül Aranyét meg angolul verjem a nebulók fejébe...? Bár igaz is, Janus Pannonius latinul írt verseket... még jó, hogy egyetemen amikor még a történelem elsajátításával is kacérkodtam négy szemeszternyi latint is tanultam, szóval nem is olyan nagy probléma...

De alapjában nem vagyok pesszimista, csupán kérdéseket teszek fel, amikre szeretnék választ kapni. Ez valami olyan, amikor a házi asszonyok azt kérdezi Murphy szerint: "Vajon hová tűntek el a mosás során a fél pár zokni?!"

Közben a szél fújdogálja a nyitott ablakon át a függönyt.
Itt van az ősz, érzem az illatát...

Szünetre volt szükségem, hogy rendbe tegyem az életemet és megtaláljam a boldogságot...

Sikerült... jobban nem is sikerülhetett volna.
Ma elégedetten fekszem le az ágyba, már csak a munkahelyről és a családi fészekről álmodozom, és érzem, hogy mindez már csak egy karnyújtásnyira van tőlem. Ha becsukom a szemem és kinyújtom a kezemet, már ott markolászom a fényes és csúszós kis selyemfonal végét, amely elhozza őket nekem...

De vigyáznom kell, hogy ne legyek túl türelmetlen, és ne akarjam túl gyorsan megmarkolni, mert a végén még a túl csúszós zsinór örökre kicsúszik a kezeim közül...
 

Amikor szeretkezünk mindig úgy érzem, hogy megnyílik alattam rögtön a Föld...

És mentem elveszek, végem lesz, mert olyan szenvedélyes.
De sosem zuhanni kezdek, hanem csak emelkedek egyre magasabbra a szenvedélyben, amit minden csókoddal, öleléseddel és simogatásoddal, egyre jobban felkorbácsolsz, mint a tengert a szél...
Aztán, amikor nem bírom tovább, lihegve elveszek és a karjaidba omlok, és  Föld felett több ezer kilóméterrel lebegek a boldogságtól megrészegülve, amíg ölelő  és simogató karjaid biztonságos védelmében el nem szunnyadok...

De mindig ott pislákol bennem a tűz, amit bármikor és bárhol felélesztesz, hogy zabolátlan, száguldó vadlóként vágtassak végig a csillagfényes éjszakában...