Lélekmorzsák...

A legnehezebb a felismerés után az, hogy ezt meg is tudd tenni!
Addig is nehéz eljutni, hogy az ember beismerje valami nem jó, mert mindenhol azt halljuk, látjuk, belénk sulykolják az emberbe, hogy van, aki tökéletes, akinek mindene megvan, aki mindig úgy néz kint, mint akit skatulyából húztak elő, mindig boldog. Közben ez nem igaz, ilyen nincsen!
Nehéz változtatni azon, hogy ne a külvilágnak akarjunk megfelelni, hanem önmagunknak. Ezt pedig akkor nagyon nehéz megvalósítani, amikor az ember lelkében zűr támad. Ezt leküzdeni soha sem nagy világmegváltó tervekkel lehet. Pusztán az egyik délután, amikor a kávéd kiloccsan a kőre, hirtelen annyit mondasz magadnak, hogy elég ezt megváltoztatom.
Eleinte inkább a kényszer fog előre vinni, hogy ne süllyedj megint apátiába, tudj örülni apróságoknak!
Szánj időt magadra, legyél egyedül! Olvass, ha jól esik falj csokit, és ne érdekeljen, hogy ki, mit gondol!
Aztán néha amihez semmi kedved sincsen, azt is csináld meg!
Utána meg egyszer csak jobb lesz. Az emberek is észre fogják venni rajtad! Új kapcsolatokat alakítasz ki, és visszatalálsz önmagadhoz.
A nagy szerelem pedig nálam csak úgy jött. Nem hirtelen, hanem fokozatosan, még a régit sajnáltam, és közben nehezen vettem észre, hogy milyen rossz társaság vagyok.
Aztán jön valaki, aki majd elfogad olyannak, amilyen vagy, és úgy szeret, és ez a valaki majd nem akar megváltoztatni, nem vág a fejedhez semmit, csak tudni fogod, hogy kellesz neki!
Viszont, hogy észre vegyenek kell az, hogy ne a saját árnyékodként mászkálj a világban, hanem vállald, aki vagy és amilyen vagy, és ne akard ezt megváltoztatni!

Van erre egy jó idézetem:
"Görcsösen erőlködünk, hogy valóra váltsuk az álmainkat: mindazt, amiről azt gondoljuk, hogy jobbá teszi az életünket. Hajszoljuk a pénzt, a népszerűséget, a hírnevet, közben elveszítünk mindent, ami igazán fontos: az egyszerű dolgokat, a társaságot, a családot, a szeretetet. Mindazt, amit valószínűleg már megszereztünk."